KISKANIZSA

Történet

A törökkel vívott másfél évszázados küzdelem során nemcsak Kanizsa, hanem környéke is elnéptelenedett. Az erdőkben és a mocsarak szigetein megbújó túlélők csak a békésebb idők beköszöntével kezdhettek hozzá az elhanyagolt földek megműveléséhez. Sok telepes érkezett hazánk sűrűbben lakott tájairól, Horvátországból, Ausztriából és az osztrák tartományokból. Dél-Zala mai lakossága igen vegyes eredetű, s csak lassan kovácsolódott egy-egy néprajzi csoporttá. Közülük egyik legjelentősebb: KISKANIZSA.
A városközponttól nyugatra mintegy két kilométerre fekvő, kb. 12000 lakosú Kiskanizsa néprajzilag még ma is számos érdekességgel bír.
A török kitakarodása után itt, a Kis- és Nagyrác utcában telepedett le az a mintegy 200 török és rác, aki nem akarta Kanizsát elhagyni. De hamarosan otthonra lelt itt számos magyar, horvát, német és egyéb jövevény is. Belőlük ötvöződött össze az a sajátos néprajzi csoport, mely a város lakosságától nem csak a nyelvében, hanem viseletében és életmódjában is elkülönült. Szinte kizárólag földműveléssel foglalkoztak, iparos és értelmiségi alig akadt közöttük. Csak a századfordulón kezdték taníttatni a módosabbak egyik-másik fiúkat, a belőlük lett orvosok, mérnökök, jogászok aztán – bár többnyire már Nagykanizsán laktak – védték a szerteágazó rokonság érdekeit.
Etnikumának kialakulását elősegítette, hogy népe főleg falun belül, esetleg a környező helységekből házasodott. Örült az a leány, aki ide jöhetett férjhez, vagy legény, aki ide nősülhetett. Sormás, Szepetnek, Eszteregnye lakói előtt gazdálkodásuk és viseletük is példaképként állt. Nyelvjárási sajátosságait egykori plébánosa, Dr. Markó Imre Lehel dolgozta fel a Kiskanizsai Szótárban.
Kiskanizsa népét az 1800-as évek végétől – talán az egész országban – sáskáknak hívják. A ragadványnév eredete valószínűleg az, hogy a vasúti közlekedés fejlődésével úgy ellepték asszonyaik a közeli városok piacait, mint sáskák a rétet. Termelőszövetkezetüket büszkén nevezték (az 1970-es egyesítésig) Sáska-Petőfi Tsz-nek.
Az intenzív kertészkedés következtében mindig jelentős volt az állattartás, hiszen a lónak nem csak az igavonó erejére, a trágyájára is nagy szükségük volt. Főleg lovaikkal és ökreikkel büszkélkedtek még a két világháború között is. Mindez rányomta bélyegét a településképre, az utcahálózat kusza, erősen szabálytalan és szövevényes, számos gyalog átjáróval, azaz közzel.
Az utcák sarkán és a tereken ma is ott áll egy-egy századforduló táján emelt szép, eklektikus kőkereszt, melyeket az egyházi ünnepekre virággal díszítenek fel.
1874-ben átépített és kibővített plébániatemplom mai formájában eklektikus stílusú. Vele szemben a Hajgató Sándor utca sarkán az egykori Polgári Olvasókör székháza áll. Építésekor, 1870-ben a következőket tűzték ki célul a művelődés elősegítése érdekében. „… Kiskanizsa törekvő, értelmes polgáraiból erkölcsileg erős és hasznos polgárt nevelni; társalgás, eszmecsere által a város felvirágoztatása iránt érdeklődést kelteni és annak mind szellemi, mind anyagi fejlődésére hatékonyan hatni…”. Ezen épület azért is megérdemli a figyelmet, mert 11 „pógár” saját vagyona terhére vett fel kölcsönt, hogy az építkezést a terveknek megfelelően fejezhessék be.